CAS Array 01/03 – Alapozás

Jun-9th-2013

Már régóta terveztem írni egy részletesebb cikket az Exchange 2010 CAS Array működéséről, mert úgy tapasztaltam, hogy még a legprofibbak fejében sem tiszta teljesen a kép.

Kezdjük rögtön a fogalom tisztázásával. Sokan az ‘array’ névből egyből magas rendelkezésreállásra gondolnak, és összekeverik a loadbalance megoldásokkal. Hiba. Nagyon pongyola megfogalmazással a loadbalance feladata a kliens kérését egy adekvát szerveren futó szolgáltatás felé irányítani, míg a CAS Array feladata… tulajdonképpen ugyanez, de nagyon nem mindegy, mit értünk adekvát szerver kifejezés alatt, hol történik meg az irányítás… és természetesen terheléselosztásról szó sincs.

Mielőtt teljesen belebonyolódnék, kezdjük el boncolgatni az Exchange 2010 kliens oldali hozzáféréseit.
Vannak a tiszta webes hozzáférések. Ezekről túl sokat nem kell magyarázni, mindenki látott már webszervert, webes szolgáltatást. Aztán van az RPC over TCP, azaz a klasszikus MAPI. Ezt használja a vastag kliens – Outlook – de léteznek más külső alkalmazások is, mint például a Blackberry szerver. Ez nagyon nem webes hozzáférés: alaphelyzetben több tízezer port közül választhat kapcsolatonként egyet, illetve kell neki a 135-ös, ahol az endpoint mapper azt mondja meg, melyik is lett kiválasztva. (Szerencsére ez az egész konfigurálható, de jelen sorozatban ezzel nem foglalkozok.) Az Exchange-ben létezik az RPC-nek webre erőszakolt verziója is, az RPC over HTTPS, azaz az Outlook Anywhere. Itt az RPC forgalmat HTTPS csatornába gyömöszölték, így lett belőle webes adatforgalom.

Foglalkozzunk most egy kicsit részletesebben ezzel az RPC-vel. A 2010-es verzióban az RPC over TCP elérésben nagy változás történt: az Outlook kliensek immár nem közvetlenül a Mailbox szerverre kapcsolódnak, hanem egy baráti CAS szerverre, mely proxyzza az RPC kérést a Mailbox szerver felé. Innentől lesz érdekes a dolog. Honnét tudja az Outlook, hogy ki az a baráti CAS szerver, aki valószínűleg el fogja tudni érni a Mailbox szervert?

Amikor létrehozunk egy adatbázist, akkor annak az RPCClientAccessServer változójába beleíródik egy név. Ha magán a szerveren fut CAS szerepkör is, akkor a saját neve, ha nem, akkor az Exchange keres egy közeli, RPC-n elérhető CAS szervert és annak a nevét írja bele. Ez lesz az a CAS szerver, aki proxyzza a kérést az adott adatbázis felé.
Amikor a felhasználó létrehoz egy Outlook profilt a gépén, akkor az történik, hogy az Outlook kiolvassa, melyik adatbázisban van a felhasználó postafiókja, majd megkeresi ennek az adatbázisnak az RPCClientAccessServer értékét – és erre a szerverre állítja be a profilban a kapcsolódást.
Ez szépen működik is addig, amíg az a bizonyos CAS szerver elérhető. De mi van akkor, ha ledől? Az Outlook továbbra is a profilban lévő CAS szervert fogja ostromolni – sikertelenül. Hiába létezik másik CAS szerver és hiába tökéletesen egészséges az adatbázis, a felhasználó nem fér hozzá a postafiókjához.

Akár külön cikkben is lehetne részletezni, hogy mikor, mi történik. A pontos forgatókönyv csak a következőktől függ: az Exchange verziója, service pack száma, rollup pack száma, hány AD site-on vannak Exchange szerverek, használunk-e DAG-ot, loadbalancer-t, reverse proxy-t, vannak-e public foldereink és nem utolsósorban, milyen verziójú Outlook-ok vannak a cégnél.

Maradjunk annyiban, hogy ilyen esetben kisebb-nagyobb kényelmetlenségek történhetnek, melyek között szerepel az elérhetetlenség is.

Ennek a szituációnak az elegáns kezelésére találták ki a CAS Array-t.

A CAS Array egy meglehetősen absztrakt objektum az Active Directoryban. Van neki neve, FQDN értéke és egy listája, hogy mely CAS szerverek tartoznak bele. Ez egy AD site szintű objektum, azaz automatikusan a site-on belüli összes CAS szerver tagja lesz. A létrehozását nem fogom leírni, tele van ilyesmivel a net. Arról, hogy az FQDN értelmezhető legyen, nekünk kell gondoskodnunk, azaz létre kell hozni hozzá egy DNS bejegyzést.

Innentől kezdve ha kreálunk egy új adatbázist, akkor annak az RPCClientAccessServer értéke a CAS Array neve lesz. A MAPI kliensek a CAS Array nevét kapják meg. Itt jön be a képbe a DNS. A CAS Array IP címe magas rendelkezésreállású környezetben lehet a loadbalancer IP címe, egyébként pedig lehet egy általunk kiválasztott CAS szerver IP címe.
Nézzük, mi történik most a korábban vázolt példában. Azt mondtuk, hogy a Mailbox szerveren nincs CAS funkció, ezzel szemben van több különálló CAS szerverünk. Ha kidől az egyik, akkor semmi gond sincs, a DNS-ben átírjuk a CAS Array IP címét a másikra. Életszagúbb példa, hogy teszem azt, lecseréljük a CAS szerverünket. Megint csak elég átírni az IP címet a DNS-ben. A kliensek mindkét esetben gond nélkül veszik az akadályt, hiszen nem kell módosítani a profiljukban semmit. (Természetesen ezek a szituációk kezelhetőek CAS Array nélkül is, de sokkal nyögvenyelősebben. Természetesen a korábbi kiemelés megjegyzései most is érvényesek.)

Még egy apróság: a régi, azaz a CAS Array létrehozása előtti adatbázisokban az RPCClientAccessServer értéke nem változik meg magától, itt manuálisan kell módosítanunk. Hasonlóképpen a már létrejött Outlook profilokban sem történik meg magától az átállás, ehhez különféle varázslások kellenek. (Nem mindig, és nem minden varázslás működik minden esetben, de ebbe most megint ne menjünk bele.) Ezért szokták azt mondani, hogy Exchange 2010-es környezetben az első dolgunk legyen létrehozni a CAS Array-t, még azelőtt, hogy a kliensek hozzákapcsolódnának. (És persze a default adatbázisban írjuk át manuálisan az értéket.) Ezt célszerű megtenni még akkor is, ha nem foglalkozunk magas rendelkezésreállással, hiszen nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, és a legótvarabb munka egy Exchange organizáció átvariálásakor a kilensek átkonfigurálása.

Mit fogunk ekkor látni? Ha megnézzük az Outlookban, akkor azt, hogy a kliensünk mind a webes kapcsolódásokban, mind az RPC-ben immár a CAS Array nevet használja, azaz azt az IP címet fogja támadni, amit mögé tettünk. Innentől bármikor nagyon könyen tudjuk terelni a forgalmat.

Két megjegyzés:

  • A fenti állítás nem teljesen igaz. A Public Folderek RPC elérése nincs proxyzva, tehát ott, ha mandinerből is, de a Mailbox szervert támadja a kliens.
  • Bárkiben felmerülhet az ötlet, hogy hoppá, itt olcsón lehet magas rendelkezésreállást létrehozni: a DNS-ben round robin módon felveszem ugyanarra a névre az összes CAS szervert. Ez jó addig, amíg mindegyik CAS szerver működik, de ha bármelyik ledől, arról a DNS nem fog tudni és simán kiadja a nem elérhető címeket is a hozzá fordulóknak.

Ennyi volt az alapozás. A következő írásban némileg mélyebben beleásunk a különböző RPC kapcsolódásokba, megvizsgáljuk, hogyan befolyásolja mindezt a loadbalancer, illetve a HTTPS csatornázás.

Comments

  1. tévétorony Said (June 10, 2013 at 14:49),

    Hát ez tök jó.
    De már 2013-at írunk, az új exchben nincs is cas array többé.

  2. JoeP Said (June 10, 2013 at 14:59),

    @tevetorony: Fúj. Spoilerezel. :)

    Egyébként meglepődnél, hogy milyen verziójú Exchange szerverekkel lehet még találkozni a vadonban. De ettől függetlenül a sorozat harmadik része már az Exchange 2013-ról fog szólni.

Add A Comment

Subscribe feed